Toldi Éva
A világ szép lesz, ha szeretni tudjuk egymást
(Megnyitó 2007. június 5-én, Holányi Julianna "Magyar tájak" című kiállításán, Peremartonban)

Pár éve egy Balaton-parti kiállításon valaki gonoszkodó, ironikus megjegyzésekkel kezdte megnyitóját, mondván: Minek ilyen felhajtást csinálni, mire jó, hogy a kiállítások kezdetén valaki mindig kiáll a látogatók elé, szeme magasságába emel néhány fehér papírlapot, s csupa okosnak vélt dolgot zagyvál össze arról, maga se tudja mié... Aztán mikor jól kiömlengte magát, a hallgatók udvariasan megtapsolják. Mert a taps soha nem marad el, figyeljék meg! - mondta. Pedig a közönség legtöbbször nem is érti mit mondott, hiszen hosszan leírt körmondtaiból néha még magának is nehéz volt kibontakoznia. És egyébként is csupa utánérzés az, amit mond ilyenkor, néha meg egyáltalán semmi köze sincs a kiállításhoz, csak a grafomán és exhibicionista önkéjelgés mozgatta az illetőt. Hosszasan fejtegette ebbéli véleményét az a valaki, s valóban pukkasztó szituációkat idézett meg kiállítási tapasztalataiból, rámutatva itt is, ott is a profán szertartás helyzetkomikumaira.

Nem tudom miért, de ez jutott eszembe most, mikor Julika kiállítására készülődvén arra gondoltam: talán valóban elegendő volna, ha csak annyit mondanék egyszerűen: Önök, kérem a művésznő 83. vallomását látják a világról. Majd udvariasan befejezném: A kiállítást ezennel megnyitom.

A kiállítást Toldi Éva újságíró nyitotta meg. (fotó: id. Holányi János)

Hogy mégsem teszem ezt, annak halaszthatatlan magyarázata van. Magyarázat arra, miért nem céltalan egy ilyen megnyitó mégsem, s miért nem csupán erőlködés az, ami lehetetlen egyébként: hogy szavakkal magyarázzunk meg valamit, amit csak érezni, átélni lehet. Én most megkísérlem, hogy egy átélésre hívjam meg önöket ezennel, hátha nem bánják meg e kitérőt mégsem. Engedjék meg, hogy elmeséljem egy élményemet, amit nemrég szereztem a megye nyugati szélén a hétvégén.

A közönség, barátok és ismerősök nagy érdeklődéssel vettek részt a megnyitón. (fotó: id. Holányi János)

Láttam az Embert. Nem eléggé pontos: Megláttam az Embert! Középkorú volt és mosolygós, pedig láthatóan az anyagi világ nem kényeztette eddigi élete során. Ment az úton, és minden pár lépés után megállt. Kezében volt egy vászon válltáska, jó nagy, s abban - mint kiderült - mindenféle szárazkenyér. A tó felé tartott, de félúton megállt, leült egy kőre. Fejét felemelte a Nap felé és mosolygott rendületlenül. Figyelte a madarakat, hallgatózott, s mikor a seregélyek lecsaptak az egyik bokorra, hogy megdézsmálják annak érett piros bogyóit, a közelben várakozó galambokat odahívogatta magához és szórt nekik kenyérbelet, meg valamilyen magot a táskájából. Majd felállt, előre lépett egy virágzó jázminbokorhoz, s megállt előtte, hosszan nézte. Meg is simogatta a virágait, s miközben odébb lépdelt, meg-megállt az illatukat ontó olajfák karéjában is, egy-egy mély levegőt szívni...

Toldi Éva újságíró és Holányi julianna művésznő. (fotó: id. Holányi János)

Istenem! Gondoltam, valaha mi is ilyenek voltunk. Ilyen emberszabásúak. Volt időnk megállni, volt időnk észrevenni azt a szépet, amit teremtett a Jó Isten, s amelyből-amelyben olyan szépen élhettünk volna. A természeti szép, az emberi igaz, a lélekbeli jó azok az értékek, amelyek Emberré teszik az embert. Ha belegondolunk, Julika egész életében ezen értékek ölelésében élt/élhetett. S nem tartotta meg magában önző módon mindazt, hanem élményein, érzelmein át ilyen gyönyörű képekbe sűrítette, amilyeneket itt a falakon láthatunk. Nem struccpolitika ez? - kérdezhetné bárki. Hogy valaki elfordítja a fejét a szenvedéstől, a rúttól, a lépteinket, lassan lélegzetvételünket is behálózó gonosztól és csak a szépet zenésíti meg ecsetjével, ceruzájával, színmozdulataival? Én, aki naponta megszenvedem, hogy az újságban előnyt élvez a fekete a fehérrel szemben, a rossz a jóval szemben, a gonoszság a szeretettel szemben, hogy az igaz és hamis viszonylatairól ne is beszéljek, szeretném belekiáltani a világba, az önök világába is, hogy: Nem! Nem! Nem struccpolitika ez, hanem önvédelem, sőt, mivel értünk is emeli fel a szépet a művész, s állítja azt szemünk magasába, akár igazi hazafias, emberbaráti gesztusként is értékelhetnénk e szokását. Ezért azt mondom: Önök csak Julikára hallgassanak! Julikára, aki rendületlenül festi a szépet, a teremtett világ ezernyi csodáját mutatja fel, s képeiről igenis az az Ember mosolyog elő, akit én a tóparton láttam a napokban. Mi az az erő, amely erőt ad neki mosolyogni, újra és újra lerajzolni, megfesteni a körülötte születő, minden évben újraéledő szépséget az Isten és ember alkotta tájban? Talán a remény, talán a vágy egy elérhetetlenül szép, csupán néha és csak lélekben megcsillanó vidék felé, ahová tartunk mindannyian és ahová vágyakozunk mindannyian, de leginkább azt hiszem, hogy a hit emeli Julikát hídként az elkorcsosult világ fölé. Az abban való hit, hogy a belső béke a külső valóságban is képes rendet teremteni. Julika hisz benne, tud hinni benne, hogy a világ szép lesz, ha szeretni tudjuk egymást. Mert ez mindennek az alapja. Hogy mondja Pál apostol? Ha szeretet nincsen bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Ha nem tudok szeretettel fordulni a másik ember felé, üres muzsika vagyok, színtelen virágmező, akkor méz és só nélküli az ételem és az életem. De Julika tudja, földijével, az erdélyi költővel, hogy "vannak vidékek gyönyörű tájak/ ahol a keserű számban édessé ízesül/ vannak vidékek legbelül/ szavak sarjadnak rétjein/ gyopárként sziklás bércein/ szavak kapaszkodnak szavak/ véremmel rokon a patak/ szívemben csörgedez csobog...", s tudja azt is, nemcsak Kányádival, de Nagy Gáspárral is, hogy "...a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!" (Jegyezvén szalmaszállal).

Holányi Julianna művésznő családi körben. (fotó: id. Holányi János)

Mert az erő, az erőnk az eredők eredőjéből, a jászolból fakad, a bölcsőből, a kezedetekből. Az erdélyi származás, a nagyenyedi természeti és történelmi örökség át-meg átjárja ma is Julika minden ecsetvonását. Sokszor bevallotta már: nem képzelődünk, hiszen a bakonyi, Balaton-felvidéki tájban is Erdély villan elő nemegyszer képein. Márton Áronnak igaza van: "Nevet lehet változtatni, de származást nem." A szülőföld, az anyaföld, az anyanyelv életünkön végigkísér, mint az őrzőangyalunk. S meghatározza viszonyunkat a világhoz, az emberekhez és legfőképpen az Éghez. S megint idézek egy másik földitől, Árva Bethlen Katától: "Választhatja mindenki, farkas legyen a farkasok között, avagy bárány a farkasok között."

Magyarné Kovács Katalin, Polgár Edit és a házigazda Horváthné Lengyel Andrea, a Művelődési Ház igazgatónője társaságában. (fotó: id. Holányi János)

Julika választott. Életével, munkásságával írta alá választását. Mi választottunk? Soha nem késő!
Ezen gondolatok jegyében nyitom meg Holányi Julianna 83. kiállítását.

- ~ - ~ - ~ - ~ -

A belső béke és a külső valóság
(Napló, 2007.06.11)

A természeti szép, az emberi igaz, a lélekbeki jó azok az értékek, amelyek emberré teszik az embert. Holányi Julianna egész életében ezen értékek ölelésében élt, élhetett - hangzott el a festőművész tárlatán a napokban.

A művésznő 83. kiállítását a kultúrházban rendezték meg. A megnyitó helyi iskolások, zeneiskolások (Gáspár Dávid, zongora, Somody Bettina és Vincze Katalin, ének) műsorával kezdődött, Majd Toldi Éva, lapunk munkatársa méltatta Holányi Julianna munkásságát.

Bár többen gondolhatnánk úgy is, hogy valamiféle struccpolitika az, hogy valaki mindig csak a szépet festi, hogy elfordítja a fejét a szenvedéstől, a rúttól, mondta Toldi Éva, mégsem erről van szó Holányi Julianna esetében. Ez sokkal inkább amolyan jogos önvédelem a művész részéről, sőt bizonyos értelemben igazi hazafias, emberbaráti gesztusként is értékelhetjük, hiszen értünk is teszi, hogy szemünk magasába emelje a szépet, amely képes szembeszállni a csúffal, a gonosszal. Azt a szépet, amelyet mi már alig-alig veszünk észre magunk körül.

Mi az az erő, amely erőt ad neki mosolyogni, újra és újra megfesteni a körülöttünk születő, minden évben újraéledő szépséget? Talán a remény, talán a vágy egy elérhetetlenül szép, csak lélekben megcsillanó vidék felé, ahova tartunk, de legfőképp a hit emeli őt hídként az elkorcsult világ fölé. A hit, hogy a belső béke a külső valóságban is képes rendet teremteni. Mert hisz benne, hogy a világ szép lesz, ha szeretni tudjuk egymást. Hiszi földijével, az erdélyi költővel, Kányádi Sándorral, hogy "vannak vidékek gyönyörű tájak / ahol a keserű számban édessé ízesül..."

- ~ - ~ - ~ - ~ -
Az oldalt szerkesztette: Holányi Zoltán